TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A nap még fel sem kelt, amikor Thluna parányi serege már az utolsó felkészüléseket tette meg a közeledő ostrom előtt. A barbárok jól tudták, milyen előnyökkel jár egy hajnali támadás. Gundar is hajnalban vezette a Holló-szikla elleni sikeres támadást, amikor az őrök a legfáradtabbak, és senki sem számít már támadásra. Persze azzal is tisztában voltak, hogy ez az ostrom nem kezdődhet észrevétlenül.

A győzelem kulcsa Vell kezébe került. Ha át tudná változtatni a társai behemóttá, lerohanhatnák a várost, ha viszont nem...

– Én magam át tudok alakulni, de titeket hogyan változtassalak át? – kérdezte tanácstalanul.

– Önként változtál át, amikor Keirkraddal harcoltál, igaz? – kérdezte Lanaal.

Vell biccentett, és lenyelte a torkában lévő gombócot.

– Tudom, hogy most is ugyanazt kellene tennem, de mi van, ha nincs meg bennem a kellő erő? Lehet, hogy az a remete hazudott. De még ha ő képes is rá, nem tudhatjuk, hogy én is...

– Akkor kitalálunk valami mást, Vell – nyugtatta Thluna. – Tucatnyi társad raboskodik a városban. Kapcsolatban állsz velük, ugye?

– Igen, érzem a jelenlétüket – felelte Vell. Ha rájuk hangolódott, érezte minden rezdülésüket, minden kínjukat. A szemükön keresztül látta a várost. Tudta, hogy mire gondolnak, hogy mit éreznek. Szenvedtek, de izgatottan várták a szabadulás lehetőségét. Tudta, hogy vissza akarnak térni a Menedékbe, ahol hosszú évszázadokon keresztül háborítatlanul éltek. Soha nem lépték át a Menedék határát, sőt nem is tudtak a tágas külvilág létezéséről. Csak a Pásztorokat ismerték, akiket szerettek. Vellt is szerették, mert azt hitték, hogy közéjük tartozik.

– Készen állnak a harcra? – kérdezte Kellin.

Vell igenlőn bólogatott. Ugyanúgy rángatták a rabláncukat, mint bármely fogoly.

– Ahogyan mi is – mondta Hengin határozott hangon. – Bármilyen alakban.

Ő, Ilskar, Draf, Thanar és Rask arra vártak, hogy Vell véghezvigye az elképzelhetetlent.

– Ha sikerül, megváltoznak az érzékeitek – figyelmeztette őket Vell. – Lehet, hogy nem tudtok majd uralkodni a testetek felett – Thanarra nézett. – Fogalmam sincs, milyen hatással lehet egy druida természetes alakváltására. Lehet, hogy át sem alakulhatsz.

– Tisztában vagyok vele – mondta Thanar.

– Félek, hogy mind olyanná váltok, amilyen én voltam az első alkalommal – folytatta Vell. – Fékezhetetlenül, öntudatlanul tomboltam. Mind ismeritek az érzést, amikor elragad a harci düh. Bizsergető érzés, de az átváltozás sokkal izgatóbb – maga is meglepődött, hogy milyen szenvedélyesen beszélt. – Uralnunk kell a dühünket. Ártatlanok is élnek a városban. Többször öltünk már meg ártatlanokat az ellenség sorai közül, de sosem dicsőn és büszkén. Vigyáznunk kell rájuk, ahogyan magunkra is. Lehet, hogy nem tudunk többé visszatérni, lehet, hogy örökre elveszítjük az emberségünket.

Az öt kalandozó halkan mormogott Vell szavait hallva.

– Még mindig át akartok változni? – kérdezte Vell. Mind bólintottak, de már kevesebb lelkesedéssel. – Mindig arra gondoljatok, ami a legkedvesebb a számotokra. Ez segíthet benne, hogy megőrizzétek a tudatotokat, és irányíthassátok a testeteket.

A nap első sugarai kibukkantak a Szürkecsúcsok mögül. A táj békésnek tűnt, mintha soha semmi nem fenyegette volna a biztonságát.

– Llorkh városába! – emelte fel a hangját Thluna, de csak mérsékelten. – Győzelembe vagy halálba! Hosszú utat tettünk meg, hogy teljesítsük Uthgar akaratát. Remélem, dicsőséget szerzünk neki a halálunkkal, ha elbukunk! – most nem üvöltött úgy, mint általában, amikor harcba indulnak. Nem eresztette ki a torkán a törzs félelmetes csatakiáltást, helyette halkan beszélt, nehogy elárulják magukat. Meghitt pillanat volt. Végignézett a kicsiny seregen: egy madárlelkű elf, egy délvidéki mágus, egy félork Faszellem, egy száműzött druida, rettenthetetlen Mennydörgő harcosok, és a legkülönösebb teremtmény mind közül, Vell, a Barna.

Vell remegő kézzel érintette meg Rask és Hengin tenyerét. Draf, Thanar és Ilskar csatalakozott hozzájuk, és kört formáltak. Erősen összpontosítottak.

Valami bevillant Vell elméjébe. Kellinre gondolt, és az ő titkos nevére, amit Oghma papjai adtak neki. Bármennyire kutatta is, nem tudta megfejteni a jelentését, de saját elmondása szerint már maga a kutatás is segített.

Vell mélyre ásott behemót lelkében, és olyan helyre jutott, ahol sosem járt korábban.

Rókaképű Clavel a városfal tetején állt, és a tájat kémlelte. A kezét a szeme elé tartotta, hogy védje a hideg, csípős szél ellen. Bíborszín köpenye hevesen lengedezett a teste körül. A mély árokra még véletlenül sem pillantott. A fekélyes seb, amely elcsúfította a környezetet, rossz emlékeket idézett fel benne. Egy egész éjszakát kellett eltöltenie a fenekén.

Soha senki nem gúnyolódott rajta, amiért az a hobgoblin belelökte. Azon a részeg estén ott az Elázott Varázslóban két társa azonban megtanította egy fontos leckére: sose beszéljen nyíltan Ardeth-ről.

A nap a háta mögött kelt fel. A fal folyamatosan növekvő árnyékot vetett az árokra és a mögöttes tájra. A behemótok egész éjszaka üvöltöttek és bőgtek, amitől nem tudott aludni. Reszketett már a fáradtságtól, és örült, hogy hamarosan véget ér az őrszolgálat.

Megesküdött volna rá, hogy valami furcsa zajt hallott a távolból. Mintha valaki dobolt volna. Egy gyerekkori emlék jutott az eszébe a bányákról. Amikor még üzemeltek, szűnni nem akaró dübörgő hang áradt fel belőlük. Azóta a bányák bezártak, és a zaj megszűnt.

Egy másik emlék is felsejlett előtte. Ugyanúgy a fal tetején őrködött, mint most. Ches havában történt az eset, a vad mágia évében. Akkor a phaerimm bújt elő a földalatti börtönből, Everaska közelében. Különös szörnyetegek özönlötték el a sivatagot, és az uralmuk alá hajtották az értelmes lényeket, hogy értük harcoljanak. Egy medverémsereg jött le a hegyről, és indult a város ellen, egy szemzsarnok vezetésével. Az ostrom alatt, amikor Llorkh falai már majdnem ledőltek, és a medverémtetemek ellepték az árkot, valami különöset érzett. Lelke egy része azt akarta, hogy a város elessen. Azt akarta, hogy véget érjen Llorkh nyomorúságos története. Nem érdekelte, hogy jól, vagy rosszul, csak azt akarta, hogy véget érjen.

Clavel egy pillanatra ismét ugyanazt érezte.

Geildarrnak sikerült elaludnia puha tollágyában. Runlatha Szíve, amelyet a mellkasához szorított, vörösen izzott. A lüktető mágikus energia behatolt az elméjébe, és bekúszott az álmába: Netheril birodalmában járt, az utolsó napokban. Runlatha utcáit rótta. Nyugodt maradt, noha a világ összeomlóban volt körülötte. Az eltűnt Szűk-tenger fekete vize erősen hullámzott alatta. Az épületek romba dőltek, és kifakultak, mintha kiszállt volna belőlük minden erő és élet. A valaha pompázatos, lüktető építészeti csodák satnya romokká változtak. Ember- és orktetemek borították az utcákat. Néhányuk már oszlásnak indult, ami miatt orrfacsaró bűz terjengett a levegőben. Többen jajgattak és zokogtak. A távolban sűrű füstoszlop kanyargott az égbolt felé.

Elillant a mágia. Geildarr tisztában volt ezzel. Karsus, Netheril legerősebb, Faerûn történelmének leghatalmasabb és legostobább varázslója egy avatár varázslattal el akarta rabolni Mystra hatalmát, de kudarcot vallott.

Ahelyett, hogy istenné vált volna, megszüntette a mágiát a világban. Felső-Netheril levegőben lebegő városai lezuhantak. Runlatha Alsó-Netherilben épült, de azt is mágia védte, ezért nem kerülhette el a végzet. Amikor a mágia megszűnt, a város védtelenné vált a fosztogató humanoidhordák előtt.

A Nagysivatag amúgy is megállíthatatlanul terjeszkedett, és mind nagyobb szeleteket hódított meg a művelt területekből, Netheril szívéből. Geildarr meg is állapította, hogy a mágia birodalmának így vagy úgy, de el kellett buknia. Karsus csak felgyorsította az eseményeket.

– El kell hagynunk a várost – mondta egy mély hang a háta mögött.

Megfordult, és egy egészen más helyen találta magát. Egy tágas teremben állt. A mennyezet ablakain keresztül rá vetült a csillagok fénye. Sokan vették körül, emberek, akik egy fekete hajú, erős testalkatú, harcosnak tűnő férfit néztek és hallgattak. Többen Netheril varázslóinak jellegzetes világos színű köpenyét viselték, de a többség közönséges ruhában volt. Megvetően néztek a varázslókra. Mindenki őket okolta a kialakult katasztrófáért. Ügyet sem vetettek Geildarra. Vagy nem látták, vagy semmi jelentőséget nem tulajdonítottak neki.

Szerencsére minden szót megértett, noha sosem tanulta a netheri nyelvet.

– Netheril egykor virágzó birodalma hanyatlik. A termés odaveszett, és mindenfelé ork hordák fosztogatnak. A legutóbbi támadásukat ugyan visszavertük, de nagy veszteségeket szenvedtünk. Biztosak lehetünk benne, hogy az ostrom tovább folytatódik.

Geildarr a körülötte álló több ezer férfi, nő és gyermek arcát nézte. Mind elkeseredettnek, reményvesztettnek és végtelenül szomorúnak tűntek. Mind útmutatást vártak a szónoktól, Runlatha bégjétől.

Egyáltalán nem hasonlított a Sungar-féle barbár törzsfőnökre, sokkal inkább egy képzett netheri hadvezér benyomását keltette.

– Karsus ostobasága végső soron felszabadított minket. Megszabadultunk a netheri elnyomóktól. Meg kell keresnünk a túlélőket, és velük szövetkezve új életet kell kezdenünk egy másik vidéken, messze innen. Sok csoportról hallottam már, akik vagy keletre, vagy délre tartanak.

– Mi hová megyünk? – kérdezte valaki a tömegből.

– Nyugatra, az Alsó út mentén. Sok veszély leselkedik ránk a föld alatt, de a törpékkel mindig is barátságban álltunk. Ők majd szállást adnak nekünk, és megvédelmeznek, ha rászolgálunk. Már bele is egyeztek, hogy menedéket nyújtsanak a számunkra Ascore-ban, ahonnan továbbindulhatunk az Északi Királyságon át, ismeretlen földekre, hogy új birodalmat találjunk maguknak. Veszélyes és csapdákkal teli út vár ránk. Sok ellenségünk akadhat. Nem csak orkokkal és haramiákkal kell majd szembenéznünk. Shaquintar mágiával őrzött teremtményei mind kiszabadultak. A legerősebb közülük Zukothoth, a démon, aki bosszút forral, és már másokat is maga mellé állított.

– De a zsarnok Shaquintar meghalt! – kiáltotta valaki. – Mi nem vettünk részt az ő sötét kísérleteiben!

– A démont ez nem érdekli. Ő Runlatha egész népét hibáztatja. Már csak miatta is minél hamarabb el kell hagynunk a várost. Talán észrevétlenül kisurranhatunk.

Nem valószínű, gondolta Geildarr. Ő már tudta, hogy a bég a démonnal vívott harc közben hal meg, Delzoun nyugati határában.

– Örökre lángoljon Shaquintar sötét lelke! – kiáltotta valaki felháborodottan. – Már nem él, de még halálában is a vesztünket okozza!

– De még a segítségünkre is lehet. Átkutattam tornya romjait, és felfedeztem, hogy nem pusztult el minden ősi mágia.

Geildarr átkerült a terem bejáratába. Onnan nézte, amint a bég elővesz egy dobozkát, majd kinyitja. Vörös fény ömlött ki belőle. A bég belenyúlt, és kivette a fénylő ereklyét.

– Ez megmaradt! – kiáltott fel egy varázsló. – Ez hihetetlen!

– Higgy a szemednek! – mondta a bég. – Ti, akik nem tartoztatok a varázslók céhéhez, nem tudhattátok, hogy Shaquintar miféle kísérleteket hajtott végre. Bármilyen fekete lelkű zsarnok is volt, mindig is szerette a várost és a lakóit. Meg akart óvni minket a bajtól, melynek eljövetelét megérezte. Kegyetlen volt, mert jó és gonosz teremtményeket is halálra kínzott, de nemes cél érdekében. Állítólag egy angyal szívének felhasználásával alkotta meg ezt a mágikus ereklyét.

A tömeg egy emberként horkant fel.

– Shaquintar Runlatha Szívének nevezte el. Több másik, hasonló tárgy segítségével akarta egy másik helyre repíteni a várost. A többi ereklye vagy nem készült még el, vagy mind megsemmisültek. Azt nem tudom, hogyan használhatnánk Runlatha Szívét. Az életben maradt varázslóknak kell megfejteniük a titkát. Talán segít majd elrejteni az új birodalmunkat a külvilág elől.

A tömeg üdvrivalgásban tört ki. A bég új reményt adott nekik. Geildarr becsülte a bég törekvéseit, noha kételkedett benne, hogy a szíve mélyén komolyan hitte, hogy találhatnak egy békés birodalmat maguknak, amelyet azután elrejthetnek a külvilág elől. Hogy sejthették volna, hogy a népük megtörik a zord Északon, és nomád barbárokká válnak? Minden emlékük és nyomuk elvész, hogy sok-sok évvel később Uthgar híveivé váljanak.

Milyen naiv is volt a bég. Vagy lehet, hogy mégsem? Lehet, hogy végig tisztában volt vele, hogy sosem állíthatják vissza régi dicsőségüket, és csak reményt akart adni a túlélőknek? Mindenesetre szép örökséget hagyott hátra. A nevére még ezerhatszáz évvel később is emlékeztek: Berun vagy Beorunna. Vajon az ő neve fennmarad? Lesz, aki emlékszik majd Fzoulra vagy Sememmonra?

– El kell hagynunk Runlathát – folytatta a bég. – Le kell mondanunk róla, el kell köszönnünk, nehogy itt maradjon a lelkünk. Tisztán és nyitottan kell útra kelnünk, bármerre vezessenek is minket az ismeretlen ösvények. Jöjjenek csak az orkok, és hadd turkáljanak a romokban. Jöjjön csak a sivatag, és kebelezzen be mindent. Ez a hely többé semmit sem jelent a számunkra. A városok romba dőlnek, a birodalmak letűnnek. Korábban is megtörtént már, és a jövőben sem lesz ez másként. De mi túlélünk minden csapást!

Megmagyarázhatatlan izgalom lett úrrá Geildarron. Többször is előfordult már álmában. Kinyúlt, hogy elvegye Runlatha Szívét a bégtől, és amikor hozzáért az ereklyéhez, felébredt.

Verejtékezett, a takaró már teljesen átnedvesedett. Távoli léptek zaját hallotta.

Hat behemót közeledett Llorkh városa felé, lassú, megfontolt léptekkel. Hosszú nyakuk a fák fölé nyúlt. Egyszerre léptek, hogy a dübörgésük úgy hangozzék, mint a harci dobok hangja, és hogy mindenki összerezzenjen előttük a félelemtől. Llorkh falai remegtek, mintha a föld rengett volna.

Clavel és a többi őr kikerekedett szemmel nézte a közeledő, barna pikkelyes ősgyíkokat. Valahogy nagyobbnak tűntek, mint azok, amelyeket Geildarr a főtéren tartott fogva. Mintha egy megállíthatatlan, pusztító hegy gördült volna feléjük.

A kereskedőúton jöttek, a Hajnal-hágó felől. Llorkh nyugati kapuja felé tartottak. Mivel ott húzódott a leghosszabb városfal nélküli szakasz, azt őrizték a legerősebben. A kint őrködő katonák okosan behúzódtak a fal mögé.

– Íjászok! – kiáltotta Clavel. Csak nehezen tudott úrrá lenni a döbbenetén. – Hozzátok ide az íjászokat! – kiáltott rá a társaira.

– Mennyi íjász kell? – kérdezte az egyikük.

– Amennyi csak van! – Clavel hangja hisztérikusan csengett. – Mindenkit ébresszetek fel!

Llorkh városa több száz ellenséget vert vissza a vad mágia évében, de most vajon ellen tud-e állni hatnak?

Vell haladt az élen, és a bíborszín ruhába öltözött, parányi harcosokat nézte, akik ide-oda rohangáltak a városfalon. Több tucat íjász gyűlt össze a nyugati kapu előtt. Mindenki a behemótokat nézte, és nem vették észre a hatalmas sast, amelyik a védtelen déli fal felé repült.

A többiek vajon mit látnak és éreznek? – merengett. Vajon uralni tudják a testüket, ahogyan ő most már igen, vagy ugyanolyan tomboló fenevaddá változnak, mint ő, amikor megölte azt a felhőmágust? Mivel nem tudott beszélni velük, csak remélhette, hogy képesek uralkodni magukon.

A kapu már egészen közel került, ahogyan az íjászok is. Többen meggyújtották a nyílvesszőjüket, mintha az számított volna valamit.

Vell arra gondolt, hogy még sosem járt városban, noha mindig kíváncsi volt rá, hogy milyen lehet. A Grunwaldba érkező kereskedők gyerekkorában sokat meséltek a távoli vidékek különleges nevű városairól. Számára persze mind ugyanolyannak tűnt, akár Ezüstholdról, akár Calimportról meséltek neki. Mind olyan messze épült az erdőtől, hogy biztos volt benne, sosem jut el odáig.

Néhányan kilőtték a nyilaikat. Túl korán tették, és a nyílvesszők ártalmatlanul a földbe fúródtak a behemótok előtt.

Vell továbbra is a városokon gondolkodott. Azt végképp nem hitte, hogy ilyen alakban lép először egy városba.

Llorkh polgármestere idegesen járkált fel-alá a szobájában. Runlatha Szívét egy pillanatra sem tette volna le a kezéből.

Ardeth ismét a lehető legjobb pillanatban lépett be az ajtón. Sosem kellett üzenni érte, mintha előre megérezte volna, hogy mikor van szükség rá.

– Sememmon áll emögött. Cyric ragadja el a lelkét! – átkozódott Geildarr.

– Valóban? – kérdezte Ardeth. – Úgy véled, hogy Sememmon küldte a város elpusztítására ezeket a behemótokat?

– Talán. – Geildarr agya sebesen járt. Kilépett az erkélyre. Már nem is látta az óriási gyíkszerű hüllőket. Közvetlenül a fal előtt jártak, amely kitakarta őket. Az emberek izgatottan rohangáltak az utcákon. – Talán szövetkezett azokkal a vénekkel, akiket a Csillag-hegyeknél láttál.

– De nem azt mondtad, hogy meg akarja óvni a várost, hogy később elvehesse tőled? – kérdezte Ardeth.

– De igen. Nem! – Geildarr tehetetlenül a korlátra csapott az öklével. – Biztos, hogy azok az átkozott barbárok is részt vettek ebben az összeesküvésben! Az a Mennydörgőbestia törzs. Szólj Klevnek! El kell beszélgetnünk a mi kis törzsfőnökünkkel.

A léptek most már közvetlen közelről dübörögtek. Geildarr a csontjaiban érezte a föld rezdüléseit.

– A testőrök próbálják visszaverni a behemótokat a kapunál. Esetleg mi is segíthetnénk nekik... a varázserőnkkel talán...

– Van néhány varázsló a kereskedelmi negyedben. Egy karavánnal érkeztek a Sötét-erődből. Majd meglátjuk, ők hogyan boldogulnak. Ha a behemótok áttörnek a kapun, majd csak akkor szállunk szembe velük. – Geildarr hitetlenkedve csóválta a fejét.

Ardeth megfogta Geildarr jobb kezét.

– És Runlatha Szíve?

Geildarr lepillantott a vörösen izzó ereklyére.

– Itt biztonságban van. A Főúri-erőd jól védett.

– De lehet, hogy nem eléggé. Én kivihetem a városból, és elvihetem a Zhentil-várba, ha akarod.

Geildarr hosszan nézte az ereklyét. Tátongó űrt érzett. Vajon Llorkh ezt is túléli?

– Netheri mágia – mondta fennhangon. – Az összes város elpusztult, minden mágia odaveszett, de ez nem. Ez túlélte.

– Geildarr! Jól vagy?

Llorkh polgármestere a lány sápatag arcára nézett. Egy könnycsepp gördült le az állán.

– Mit tegyünk? – kérdezte Ardeth.

– Várunk – felelte Geildarr.

A mennydörgés gyermeke
titlepage.xhtml
jacket.xhtml
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_000.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_001.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_002.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_003.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_004.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_005.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_006.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_007.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_008.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_009.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_010.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_011.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_012.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_013.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_014.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_015.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_016.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_017.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_018.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_019.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_020.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_021.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_022.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_023.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_024.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_025.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_026.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_027.htm
Murray J. D. Leeder - A mennydorges gyermeke_split_028.htm